A rendőrség határozatban közölte, hogy böntetni fogja a sétálva smszezőket, mert több baleset volt már ebből, hogy elvonja a figyelmet az írás a közlekedésről. Már három ilyen baleset történt a környéken ebben az évben, fatális kimenetelű.

Az emberek egy része úgy gondolja, hogy sok a büntetés (85 dollár), mások pedig elég biztonságosnak érzik a két akció egy időben való végrehajtását. Márciusban még osztogatták az új szabályozásről szóló röpcédulákat, és áprilistől kezdék a komoly büntetéseket kiosztani, eddig 117 esetben.

A New yorki Stony Brook University két professzora tanulmányozta a sétálás és smsezés figyelemre ható összefüggéseit és azt találta, hogy az smsezők hatvan százalékkal többen letérnek a haladás vonaláról, mint a nem smsező társaik.

Mindenezetre ez az intézkedés legalább nem teljesen pénzbeszedésre alapul, mint az egészségügyi dobozos, és nem elképesztően ostoba, mint a linken olvasható, számomra felháborító, nem 85 dolláros, hanem cirka átszámolva 220 dolláros büntetés, amit egy hajléktalannal akarnak megfizettetni.

"We have a lot to offer. And remember, there is only one Balaton."

(Sokat tudunk Önnek kínálni. És ne feledje, Balaton csak egy van.)

Ezzel a két mondattal zárja a minnesotai Balaton kisváros a bemutatkozását....:d

A vicces az, hogy Balaton város a Yankton tótól nem messze helyezkedik el, azaz vízközeli.

(Balaton, Mn)

Buda város megtalálható Texasban és Illinoisban is.Az illinoisi Buda a New York állambeli Budáról kapta a nevét.

Egyébként New York állam területén egész Európa megtalálható, ugyanis európai városnevek tucatjai található az államban. A három Budán sem érdemes meglepődni, mert Párizs városából például kilenc van Amerikában, Arkansasban, Idahoban, Illinoisban, Kentuckyban, Maineben,Michiganben, Missouriban, Mississippiben és Ohioban. Ugyanígy Bécsből is kilenc van, az egyikben dolgoztam is, a virginiai Viennában( ez a DC metróvonalon van). Amsterdamból csak három létezik, de van texasi Róma, wisconsini Krakow, a sor pedig szabadon folytatható....

 Az érdekes az, hogy például az amerikai Balaton vagy Buda egyáltalán nem magyar forrásból táplálkozott a névválasztásnál, azaz nem másolt. A többi nagyon ismert városnál, mint például Párizs, ezt nem lehet tudni, valószínűsíthető az eredeti utáni névválasztás, de a kis városok nevének utánanéztem és nincs utalás magyar eredetre.

Daniel Suelo 51 éves, utahi lakos. 2000-ben eldöntötte, hogy nincs többet szüksége pénzre, nem kíván a társadalom része lenni. 12 éve pénz nélkül él. Boldogan.

A dolog persze nem hirtelen jött ötlet volt. Suelo, aki antropológusként végzett a Colorado Egyetemen sokáig, akár mások, dolgozott a pénzért. De mindig úgy érezte, hogy ez valahogy őszintétlen és mesterséges. Depressziós lett és kiábrándult az anyagi világból. Keresztény vallásában is csalódott, mert úgy gondolja, hogy a keresztények is csak szajkózzák a dogmákat, hogy adjanak, és megbocsássanak, szegénységben éljenek, de valójában nem ezt teszik, nagyon is a pénz motiválja minden lépésüket.

Egy évig élt Alaszkában, ahova egyszerű dokkmunkásnak ment dolgozni. De még ezt sem érezte eléggé őszintének. Elkezdett halászni és gyűjtögetni, és így élt. Elutazott Indiába, és itt ismerte fel, hogy a vallások nagyon is hasonlítanak fő erkölcsi pontjaikban. Indiában találkozott a shadukkal, akik mindenféle tulajdon nélkül élték az életüket. Annyira elbűvölte őt ez az életmód, hogy elkezdett játszani az ötlettel, hogy ő is így éljen, kalandvágyból a saját országában, mely a leginkább fogyasztói társadalom.

Egyre kevesebb, és kevesebb pénze lett, és azt látta, hogy abból is "felesleges " dolgokat vesz. Ételt talál (erdőn, mezőn, szemetesben, frissen elgázolt állatok tetemeit süti meg nyílt tüzön), ruhája van (Amerikában minden sarkon van ruhalerakó, sokszor teljesen jó ruhákkal), meg tudja magát húzni barlangban vagy egyéb összeeszkábált helyen, nincs szüksége semmire. (Utah klímája miatt a hideg tél miatt nem kell aggódnia). Utolsó vagyonát, harminc dollárt egy telefonfülkében hagyott, és ezennel kilépett a fogyasztói társadalamból. Teljesen nem zárja el magát a külvilágból, a helyi könyvtárba bejár olvasni és ingyen internetezni (Amerikában a könyvtártagság és a netezés ott teljesen ingyenes), blogol is, azért, hogy sok emberhez eljusson a mondanivalója, nincs szüksége pénzre az élethez.

2009-ben Suelo találkozott Mark Sundeennal egy ismerősükön keresztül aki elragadtatva figyelte, hogy Suelo milyen bátran lépett ki a mindenki által normálisnak tartott standard életből. Suelo ekkor már barlanglakóként élt, Sundeen többször meglátogatta, és könyvet is írt barátja nem mindennapi életéről. A barátság azóta is tart.

Suelo sok kritikát kapott, hogy mégsem vonult ki a társadalomból, mert az adófizetők pénzén felépített utat használja, ha megy a könyvtárba, ahol internetezik időnként. Végtelenül kicsinyesnek érzem ezt a hozzáállást, de az amerikaiak nem ismernek kegyelmet, ha az adóikról van szó (ott mindenki nagyon komolyan veszi az adózást).Támadói másik része azt mondja, hogy ő nem mutat utat az embereknek és nem javítja a társadalmat sehogy, egyszerűen hátat fordított annak. (Erre meg azt mondom, nagyon kevés ember lenne képes egy ekkora ugrásra, főleg önszántából, nem azért mert lecsúszott, hanem meggyőződésből, teljes tudatában a tetteinek.)

És hogy hogyan él Suelo? Köszöni, boldogan. Számára így teljes az élet.

Suelo blogját itt lehet elolvasni.

Március 26-án ennyien látogattak el a blogra, rekordszám, köszönöm. Sajnálom viszont, hogy az aznapi téma vonzotta annyira az olvasókat (az elhelyezkedés lehetetlensége).

Ilyenkor elmélázom, hogy 2009-ben hónapokig hárman olvastuk az első két kommentelővel. Aztán szépen lassan megtalálták egyre többen. Volt egy aranykor, amikor csupa Amerika-rajongó jött, szuper volt a hangulat. Aztán bizony megjelentek az első trollok is, az olvasók számának további emelkedésével. Azért soha nem gondoltam volna, hogy lesz egy nap, amikor ennyire komoly számú ember kattint ide. Az jutott eszembe, hogy a blog és a szerző valahogy egy idő után elválnak egymástól, és a blog egy kicsit önálló életet kezd élni. Pedig ez egy kis blog, nem egy "mainstream", és a témája is egy réteget érint. Mégis nagyon sok emberi kapcsolatot köszönhetek neki, sőt még más dolgokat is. Az is furcsa, hogy nem minden téma vonz ennyi embert, például a lélekmelegítőt maximum 50-en olvassák, pedig hasonló lelkesedéssel kezdtem neki, mégsem lett belőle olvasott oldal.

Mindenkinek kellemes négynapos ünnepet. Nekem sikerült újfent lebetegednem, de, már pontosan egy hónapja nem voltam beteg, szóval legalább nem beleesek-kiesek belőle, van remény.

Májusban jelentkezem!

Márciusban indult a Remake America sorozat, amelyet a yahoon-on is lehet követni. Hat család életét követik a válságban, akik szembenéznek a munkanélküliséggel, a számlák fizetésének nehézségével, karrier újraépítéssel, lakásuk lehetséges elvesztésével. Olyan problémák is felmerülnek, ami nagyon jellemző odakint, a veteránok gondja.

A műsorba bevontak olyan szakértőket, akik nemcsak beszélnek általánosságban, hanem az egyes embereken segíthetnek, amikor már elfáradtak a sok sikertelenségtől, néhány, valóban működő gyakorlati tanáccsal.Aki szeretne hat perces autentikus anyagokat hallgatni és látni, az nézzen bele. Aki azt gondolja, hogy az amerikai mentalitás azt jelenti, hogy akkor is ostobán mosolygunk és folyamatosan happy-k vagyunk amikor nincs rá semmi okunk, az is nézze meg. Nem erről van szó, hanem arról, hogy akkor is cselekszenek, akkor is csinálják, amikor más régen feladta volna. A történetek egy része megoldódik, egy része éppen a patthelyzet közepén van.

Nekem tetszik az ötlet, mert fontos lehet látni mindennapi emberek pozitív kicsengésű történeteit akkor, amikor sok millióan hasonló cipőben járnak.

A kis történeteket itt lehet megnézni.

A Las Vegasban található Heart Attack Grill úgy tűnik, igyekszik nevéhez hű maradni (szívinfarktus grill), ugyanis ebben az évben már a második ember esett össze miközben "bypass" hamburgert (szívműtétekben alkalmazott eljárás)falatozott...

Jon Basso az étterem tulajdonosa elmondta, hogy ő minden nap elfogyaszt egy ilyen megaegészségtelen hatalmas szendvicset, már hét éve, amióta üzemelteti az éttermet.

A Heart Attackban ingyen étkezhetnek a 16O kilónál többet nyomó vendégek, lehet kapni szűrő nélküli cigarettát, zsíros tejből készült tejshaket, flatliner sült krumplit (a flatline az az egyenes vonal, amit az emberek akkor produkálnak az EKG-n, amikor gyakorlatilag meghaltak), és négyféle hamburgert is felszolgálnak, egy, két három vagy négy hússal, a húsok számával emelkedik a bypassok száma...

Itt látható az egyik killer burger.(Szerintem minimum gyomorrontás.)

Az étterem bejáratánál egy tongue-in cheek jelzés van (ezt könnyebb képpel illusztrálni, mint elmondani):

A tongue-in-cheek azt jelzi, hogy valaminek dupla jelentése van, azaz nem egészen poén a Heart attack elnevezése az étteremnek, hiszen az ételek kifejezetten egészségtelenek.

Az étterem pincérnői nővér uniformisban szolgálnak fel. Az előző évben halt meg az étterem 29 éves, 272 kilós szóvivője.

A tulajdonos eképpen kommentált: "Ez itt az egészségtelen életmód Mekkája."

Én inkább nem kommentálom.

(Forrás: yahoo news)

A negatív diszkrimináció nagyon komolyan lesújt rám Amerika miatt.

Több helyen hitetlenkedve kérdezik, hogy én mit akarok ott, meg hogy ők nem gondolják, hogy én hosszú távon ebben vagy abban a munkakörben akarok maradni.ILYEN HÁTTÉRREL. Most őszintén, kössem fel magam?

Ma konkrétan egy pozíció kapcsán vissza is írtak, hogy biztos vagyok én abban, hogy ott akarok dolgozni?

Volt olyan hely, ahol túl soknak találták a külföldön eltöltött időm. Mihez képest?Miért? Ez nem előnynek kellene, hogy számítson? Hogy nem szenet lapátoltam, vagy szart pucoltam, hanem szellemi munkát végeztem?

Az álláspiacot tekintve, már csak a következő igényeim maradtak:

1. az állás legyen bejelentett (nem egy magyar munkáltatónál nem egyértelmú ez a pont),
2.  a fizetés úgyszintén, ne legyen trükközés ezen a téren (ez a dolog főleg nem, zsebtől elkezdve számláig, meg kevesebbet írunk a szerződésbe stb,)
3.  ne kelljen egész alakos képeket küldenem és kellőképpen nyitottnak lennem a felsővezetővel való szoros együttműködésben ( a kurva és titkárnő jellegű állások),
4.  lehetőleg emberi időben kezdődjön a munka és akkor is fejeződjön be ( és esetleg az óvodába is odaérjek),
5. a fizetés ne a tíz évvel ezelőtti alatt legyen, hanem az árak, az infláció és a megélhetés realitásában legyen megállapítva( azaz ne nettó 80 és társai).
6. Lehetőleg ne ötven körös legyen a dolog, főleg akkor ne, amikor nyolc általánossal is beültetek valakit és elvégzi a feladatot. 

Azt hiszem ezek normális elvárások, tisztességes munkáért.

Elképesztő az a fajta gyanakvással teli irígykedés(?), hitetlenség és teljes elutasítás,és félelem, igen, félelem amivel fogadnak azok, akik esetleg nem a kukában landoltatják az önéletrajzom. Úgy kezelnek mint valami csodabogarat (nincs három füle?pedig azt hittük...), aki szerintük valami elképesztően fontos pozícióra vágyik és mégis hozzájuk pályázott. Mindenhol azt firtatják, hogy miért jöttem vissza, nem azt, hogy mit tudok, vagy miért szeretnék ott dolgozni.

Angolul eddig egy helyen mertek velem beszélni, inkább az orrom alá tolnak egy fordítást, míg az utánam következővel beszélgetnek.

Leginkább pedig nem válaszolnak.

(Azért csak úgy összehasonlításként megemlíteném, hogy jelentkeztem egy fél éves fordítói munkára az USA-ba, ma. Három óra múlva jött a válasz....a pozíció sajnos csak állampolgároknak volt nyitott, így a válasz is nemleges volt, de legalább komolyan vettek, egy ismeretlen kis hangyát a tengeren túlról. Itt még ez is igen ritka, hogy valamit válaszoljanak, az automatikus válaszüzeneten kívül.)

Komolyan nehezebb találnom állást, mintha külföldi lennék egy itt nem menő országból.

(Még nem is helyezkedtem el, de elképzelem, hogy akkor meg az elvárások lesznek az egekben, és hibáznom nem szabad majd, hiszen én az Államokban dolgoztam...csak már itt tartanánk..)

Elképzeljük nagyszüleinket, a kontyos nagymamit, aki lekvárt keverget, és dalokat dúdol, és a kandalló előtt olvasó, majd bóbiskoló nagypapit. Nagypapa kicsit nagyot hall, és lassan reagál arra, amit mondunk, nagymama soha nem talál semmit, és minden alkalommal ugyanazokat a régi történeteket meséli el, újra és újra. Kicsit szenilisek, dehát ez az élet rendje, mindkettő betöltötte a hetvenötöt.

És ez még egy szerencsés kép. Nem nagyon betegek, nem demensek, vagy magatehetetlenek, megvannak mindketten.

Képzeljük el a másik képet:  a 75 éves nagymama este hétkor öltözködik, nem köténybe, hanem kosztümbe, nagypapa nem a kandalló előtt bóbiskol, hanem beindítja az autót, meg segít a szatyrok kihordásában, nem a fészerbe, hanem a garázsba. Nagyi beül a kocsijába, és megkezdi a 90 perces vezetését a sztrádán, az éjszakai műszakba. Minden egyes nap. Sokunk rémálma, míg sok amerikai realitása.

Sok amerikai nem engedheti meg magának, hogy nyugdíjba vonuljon, ami egyrészt jó, emberek között van, frissen tartja magát, kevésbé válik az időskori depresszió áldozatává...de a vezetés ilyen idős korban már tízszer annyi figyelmet igényel, mint negyven éve...A kialakult krízis miatt sokak nyugdíjtervezése csúszott, befektetésük bukott be, így itt az első generáció a mostani a New Deal óta, akiknek szembe kell nézni a problémával, a munkás évek után nincs vagy nagyon rövid a megérdemelt pihenés.

Az 1800-as években egész más volt helyzet, akkor az amerikaiak 80% (!)-a dolgozott hatvanöt év felett. A munka a halállal vagy súlyos betegséggel ért véget. Az átlag nyugdíjidő három évig tartott, hiszen későn mentek nyugdíjba és korábban meghaltak, mint jelenleg. A Social Security (társadalombiztosítási rendszer Amerikában ) és a magányugdíj bevezetésével sokak számára megnyílt a lehetőség, hogy az idős éveiket nyugalomban tölthessék. 2007-ben az átlag nyugdíjban töltött idő már húsz évre tolódott ki. Most a válság miatt az amerikaiak újra dolgozni kényszerülnek öregkorukra.

Azonban egy egész komoly problémával szembesül ez a generáció. Mivel az ipar szerkezete megváltozott, a szolgáltatási szektor vízfejűre nőtt, a szakmák nagy része mentális képességeket és nem fizikai erőt használ fel, mint régen a mezőgazdasági munkák. Az idős kor egyik sajátja azonban, hogy a mentális képességek-, még normális tendencia mellett is-, hatvanöt év után erősen hanyatlanak. Azt a munkát, amit egy nap alatt bevégzett a most nyolcvan éves könyvelő, azt most egy hétig csinálja, tripla annyi koncentrálással, és még így is előfordul, hogy elbóbiskol. A verbális képességek, és a munka ismerete, a változások természete miatt is, idős korban hanyatlásnak indul. Egy egyszerű számszekvencia-teszt megoldása dupla annyi időt vesz igénybe egy senior csapattagnak, mint egy juniornak. A mentális funkciókat a Global Deterioration Scale- globális hanyatlási skála- méri, ahol az egyes a legfittebb, a hetes az, akit már etetni kell. Tipikusan egyes, kettes szinttel lehet dolgozni, a hármas szinten már nem javasolt professzionális tevékenység.

A szükség azonban nagy úr. A clearwateri 62 éves manager, Bill Horne két éve kezdte észrevenni, hogy kihagy a memóriája, elfelejt dolgokat.1600 dolgozó főnökeként notesszel járkál, sűrűn visszakérdez, ha elfelejt valamit és rengeteget költ kognitív rehabilitációra, amely nagyon fejlődő orvosi terület, az idősödő agyat próbálja mentális gyakorlatok segítségével fitten tartani. Horne még ellavírozik a kognitív terápia, a notesz és egy jó titkárnő segítségével...de mi lesz öt év múlva?

Ez a probléma még a nyolcvanas években sem volt ennyire gyakori, még ekkor is jóval több olyan terület volt, ami ismétlődő feladatok, minták elvégzése kevésbé terhetle az idősödő agyat, az internetes munka betörése sem volt még ekkor jellemző. Az idősebb ember kevésbé tudja követni a szóbeli utasításokat, mint egy fiatalabb- meséli a VibrantBrians agycoach cég alapítója. Az ilyen jellegű cégek profitja az elmúlt öt évben megtriplázódott.

(JR-nak is szüksége lenne agycoachra, hogy ugyanolyan fifikás maradjon)

Az idős embereken nemcsak az anyagi nyomás van, hogy dolgozzanak, (az USA-ban az emberek amúgy is szeretnek nyugdíj után akár új karrierbe kezdeni, vagy önténtes munkát végezni, úgy hetven éves korukig), hanem az idős kor mentális és fizikai gondjai, lassulása, illetve a megküzdés a kortársak barátok halálával, az elmúlás közeli gondolata. Ilyenkor kerül elő, ami régen sokkal gyakoribb volt, hogy sok ember a nyugdíjas évekre hagyta az álmai megvalósítását (elkezdeni fotózni, festeni, fazekaskodni, utazni), és erre nincs lehetőség, mert a számlák és gyógyszerek fizetéséhez pénzre és fizetésre van szükség. A 62 éves kor után új helyen kezdő dolgozók a fizetési elvárásaikhoz képest 36 %-val kevesebbet kapnak, míg fiatal korukban ez az arány 2% volt óránként.

A hivatalos felmérések azt mutatják, hogy a hatvanöt év felettiek szegmense a leggyorsabban növekedő a munkaerőpiacon, 2007 óta 27%-al többen dolgoznak, mint előtte. Azért még így is ritkának számít az ilyen idős munkavállaló. Jellemzően az orvosok és kutatók csoportja az, akik hajlott korban is dolgoznak.

Emellett a tendencia mellett a munkahelyek a minél fiatalabbakat preferálják, és nekik szólnak a munkahelyi "csalik" is, mint az anyasági szabadság, céges partik, vagy a casual dress code intézménye. Sokkal rosszabb kondíciók mellett kénytelenek az idősebbek dolgozni. Az idős dolgozók negatív diszkriminációja nemcsak a juttatásokban érezhető. Előléptetést szinte soha nem kapnak, coachingra soha nem küldik őket, mert minek előreléptetni a nyugdíj előtt, és úgysem nagyon taníthatóak már. A legrosszabb esetben még egy 27 éves főnök is ugráltathatja őket...Az idősek nagyon keveset panaszkodnak, igyekeznek megbecsülni a méltatlanabb körülményeket, sokkal lojálisabbak, mint az ífjú titánok. Képesek például hangképzésre is költeni, mert az idővel a hangjuk is elenergiátlanodik, és a mondanivalójukra kevéssé figyelnek. Ha tehetik plasztikai sebészre, ruházkodásra és szépészeti beavatkozásokra is költenek, hogy tarthassák a versenyt.

"Nem néznek rád. Smst küldenek. Emailt küldenek." -meséli egy hetvenöt éves étteremtulaj 25 éves kollégáiról. Természetesen ez a generáció, noha sokkal inkább használja az internetet mint magyar kortársai, nagyon sok kívánnivalóval és lassan mozog a net világában.

Nem minden cég gondolkodik egyformán. Néhány cég komoly előnyt lát az idősek foglalkoztatásában, mint emberekkel való higgadt bánásmód, bölcsesség, etikusság. A Scripps, egy hatalmas kórház Kaliforniában például bevezette a fokozatos nyugdíjazás intézményét, annyira számít tapasztalt orvosaira, nővéreire és gyógyszerészeire. Akár 16 órára is le lehet csökkenteni a munkát, teljes bérezés mellett ezeknek az idős embereknek, de a kórház nem akarja elveszteni őket!

A Cornell egyetemen is csökkentett munkaórákban, de számítanak a nagy koponyákra nyugdíj után is. Ugyanakkor az ilyen kezdeményezés, a "staged retirement" program mindösszesen a cégek hat százalékánál van jelen.

Addig, amíg ez nem lesz mindenütt elérhető, muszáj a realitásokat elfogadni. Így tett a Verizon egyik jól kereső mérnöke is, aki kérte korai nyugdíjazását, de 2008-ban vissza kényszerült menni a munkaerőpiacra. Hetven évesen két évig keresett munkát, míg végül egy sofőri állást vállalt 13 dolláros órabérben (ez az USA-ban nagyon alacsony). Tulajdonképpen élvezi a munkát, csak azt sajnálja, hogy ez régi bérének egyharmadát fizeti. "Néhány ember jó időben megy nyugdíjba, mások rossz időben"- mondja.

(Forrás: a Smartmoney cikke alapján összeállította Phoebe)

Igen sok orosz gyereket fogadtak örökbe amerikai szülők, és a legtöbbjüknek egy sokkal jobb élet jutott, mintha maradtak volna Oroszországban az árvaházban. Én magam is ismerek egy házaspárt, három orosz örökbefogadott gyerekkel, akikkel rengeteg gond volt méghozzá nem egy-két hétig, hanem hónapokig,(haraptak, verekedtek, túlmozgásosak voltak, kiabáltak), traumatizáltan érkeztek, hatalmas sokk volt nekik a nyelv nemtudása, a szülőkkel való nehézkes kommunikáció, kultúra-és országváltás, de egy éven belül, a szülők hatalmas erőfeszítései után beilleszkedtek a környezetükbe, és köszönik jól vannak.

Ezért is nagyon rossz, amikor egy elrontja a többinek, nemzetközi botrányt kiváltva.

Talán emlékeztek a hírre, amikor 2010-ben egy felelőtlen húzással Artyom Saleviev-et, aki akkor hét éves volt, örökbefogadó anyja, az amerikai Torry Hansen, kórházi ápoló, egy levél kíséretében felültetett a Moszkvába tartó repülőgépre, hogy sajnos nem kíván róla tovább gondoskodni, a gyerek elviselhetetlen, agresszív és pszichopata jeleket mutat. Az orosz hatóságok eltitkolták előle ezen információkat és ő ezt a gyereket nem tudja vállalni.

Az esetből nemzetközi botrány lett, Oroszország befagyasztotta az örökbefogadási lehetőségeket az amerikaiak fele, és egy törvény meghozására is készül ezzel kapcsolatban.

A kisfiú megérkezése után több hónapig kórházakban senyvedett, míg végre egy nevelőszülőhöz került, ahol többedmagával él (amolyan gyerekváros jellegű intézményben), és viszonylag normális életet. Az orosz nevelőanya, Vera Egorova szerint a fiú befele forduló, nem könnyen mutatja ki az érzelmeit, de szó nincs pszichopata viselkedésről. Ha a fiút az USA-ról kérdezik, azt válaszolja, hogy többet nem akar odamenni, és az angolt, amit ott magára szedett is elfelejtette. Állítólag boldog volt, amikor visszaküldték Oroszországba.

A US Court az amerikai nevelőanyát támogatás fizetésére kötelezte  a fiú fele, mely összege a Hansen jövedelmétől és a fiú ellátásának költségeitől függ. Az eset egyedülállóan példaértékű, hiszen semmilyen vérrokonság nincs a nő és az örökbefogadott majd visszaküldött fiú között. Ugyanakkor a visszaküldéssel nem szűnt meg a nő adoptív szülői jogköre, csak Oroszországban ezért is kötelezhetik Amerikában fizetésre.

A bíróság azzal érvel, hogy ez az eset és következményei emlékeztessenek mindenkit, hogy felelőségteljesen döntsön, és a jövőben ilyen ne fordulhasson elő.

Mit gondoltok az esetről?

Hetek óta követem a plink slime körül gyűrűző botrányt, ami az USA-ban most nagy beszédtéma. Márciusban kattantak rá a témára, és pillanatokon belül nemzeti botrány lett. A marhahúsról van szó, és a húsipar egyes eljárásairól.

A darált marhahúst fel szokták dúsítani az úgynevezett "lean finely textured beef"-el, ami szintén hús, csak nem színhús. A marháról még lekapargatott húsdarabkákat kicentrifugálják, hogy a zsír eltávolítsák (ettől lesz lean, és finely textured) ammónia gázzal kezelik, hogy kiöljék baktériumot belőle, majd ezzel a darálmánnyal keverik el a színhúst, amikor a darált húsokat állítják elő. Ez a pink slime, amolyan köznyelven.

A dolog ezer éve így zajlik, és nemcsak odaát, csak éppen felhívta rá a figyelmet egy riport, és elkezdődött az általános felháborodás, az ammóniakezelés miatt (már a hetvenes évektől így kezelik a húst a fertőzések kivédése miatt), aztán azért mert a darált húsról az emberek azt hitték, színhús, és mégsem, és úgy érzik becsapták őket.

Az iskolákban elkezdték a kampányt, hogy visszautasítják az ilyen darált húst, egyes szupermarketekben is megindult az ellenállás.

A pink slime betiltása azonban egy sor problémát felvetne, melyek közül néhányat nagyon érdekesnek tartottam. Körülbelül éves szinten 34 millió marha kerül az USA-ban a vágóhídra, de súlyuk csupán fele az, amit fel lehet dolgozni emberi fogyasztásra, a többit el kell égetni. A pink slime hozzáadásával még állatonként 10-12 pound (azaz 5-6 kiló körüli) plusz húst tudnak kitermelni. Ha betiltják a pink slime használatát, akkor több marhát kell leölni. Ez több marha tenyésztését jelenti.

És mit jelent, ha több marha van a földön? Itt jön az érdekes rész...A marhák a kérődzés folyamán metán gázt és jelentős mennyiségű széndioxidot bocsátanak ki magukból. Egy évben egy autó 5 tonnát, egy marha 4 tonnát...Ha betiltanák a pink slime-ot, és több marhát kéne tenyészteni, akkor az annyit jelentene, mintha 1.2 millió kocsival több szaladgálna az úton...(nem is gondoltam, hogy nemcsak az ember káros a környezetre.)

(Egyeseken már jelentkezik saját környezetszennyező hatásuk, belilulnak. Bocs Milka, szeretünk. )

Persze lehetne csökkenteni a húsfogyasztást, és betiltani a pink slime használatát, így akkor nem kéne több marhát tenyészteni. Egy 2006-os tanulmány alapján, ha egész Amerika vega lenne, akkor is csak hat százalékponttal lehetne csökkenteni a káros gázkibocsátást okozó tevékenységeket. Nyilván nem lehet kötelezni több tízmillió embert erre. Egyébként az elmúlt húsz évben az amerikai húsfogyasztás folyamatos csökkenést mutat amúgy is.

Csodálkozom rajta, hogy az élelmiszeripar visszásságai ennyire botrányosak tudnak lenni, hiszen az egész világ lassan műanyag kajákat eszik, és nem látom, hogy ezzel bárki is törődne. (A héten dobtam ki "halrudacskáknak" álcázott ehetetlen és drága szennyet, a brit ipar termékét a brit áruház láncból, ahol a legkisebb is számít. Ja, csak éppen ehetetlen.)

Kicsit eltérek a szokásos témáktól most.

Gondolkodtam rajta, hogy közzétegyem-e a fotót, de úgy döntöttem, megéri.

Arclemosós korong négy óra buszon és metrón utazás után a városban. (A korong ugye a szélein fehér, amilyennek eredetileg kell lennie. A szürke szín mindaz, ami az arcomra tapadt egy délelőtt alatt Budapesten. Így aztán nem csoda hogy a téli ekcémám, aminek ilyen tájt eddig nyoma sem volt boldogan virul az arcomon (kipróbálva az összes alternatív gyógymódot és a szteroidokat is).)

Amennyiben csak este érek rá megtenni ezt a műveletet, a korong a feketés színt ölti magára. Két-három lemosás után éri el ezt a szürke színt. Helyek, ahol jártam: Lurdy ház-Ferenc körút-Ferenciek tere-Uzsoki utca-és vissza a 173-as útvonala. Az országos légszennyezettségi mérőhálózat szerint mindenütt kiváló, illetve megfelelő a levegő minősége.

(Ne csüggedjünk, ha gondunk van a bőrünkkel, mehetünk a Bőrgyógyászati klinikára, május 20 utánra tudnak időpontot adni, ha most foglalunk, szigorúan személyesen tegyük, mert telefonon esélytelen. A foglalásra sorszámosztás után kb másfél órát szánjunk.)

Az április bolondját, azaz április elsejének ezt az elnevezését a gregorián naptárnak köszönhetjük, amely a hagyományosan április első napján kezdődő új évet január elsejére tette. Jó néhány ember ezt nem követte figyelemmel, és továbbra is április elsején ünnepelték az új év kezdetét, ezzel időt vesztve. Őket nevezték április bolondjainak. Ez volt az ok, hogy ezen a napon nagyon gyakoriak az egymás megviccelésére irányuló cselekedetek, sőt, ez még céges szinten, akár a vásárlók fele is irányulhat.

Az USA-ban például az 1998-as évben a Burger King kibocsátotta a Whopper "balkezes" változatát, ami természetesen semmiben sem különbözött a megszokottól, hiszen mindegy, melyik kézzel eszik, a vásárlókat mégis meg lehetett vezetni.

A Taco Bell (az USA-ban szintén nagy népszerűségnek örvendő mexikói ételeket készítő gyorsétteremlánc) 1997-ben azt a sajtóhírt dobta piacra április elsején, hogy megvásárolta philadelphai jelképet, a Liberty Bell-t (azaz a szabadság harangját), így innentől a műemléket Taco Liberty Bell-nek nevezték át. A hírt több nagy újság lehozta.

Egyéb hoax-ok is terjedtek, például az, hogy az FBI üldözni fogja azokat, akik ittasan ülnek le az internet elé, melynek ekkor még a neve "Information Highway" volt (korai kilencvenes évek), és azzal indokolták a döntést, hogy semmilyen highway-en nem lehet ittasan vezetni, következésképp a neten sem...A PC Computing magazinban jelent meg a cikk, kontakt személynek pedig Lirpa Sloof (April Fools visszafele) volt megadva. Olyan mennyiségű dühös reakció érkezett a kongresszusba erre az új "rendelkezésre", hogy Edward Kennedy szenátor irodájának hivatalos hírt kellett leközölnie a hoax megtévesztő jellegéről.

1986-ban megjelent a sajtóban egy hír, miszerintt egy egészen furcsa április elsejei parádé lesz NYC-ben, az 59 utcától indul délben és az Ötödik Sugárúton fog lefele haladni, hatalmas léggömbfigurákkal, mint a "Beat 'em, Bust 'em, Book 'em", mely a NYC, LA és Seattle rendőrségeinek közös figurája, bemutatván a brutalitást, korrupciót és inkompetenciát. Állítólag 10 millió dolláros volt a cikk szerint az a léggömbfigura, amely a nem létező Mars missziókat hivatott bemutatni. És végül látható lesz az "Atlanta Braves Baseball Tribute to Racism" figura is. Természetesen a dolog nagy botránynak ígérkezett, ezért aztán sajtósok tömegei mentek ki az 59. utca sarkára, hogy a nagy semmit találják ott...

1933-ban az április elsejei Madison Capital-Times újság ünnepélyesen bejelentette a hírt, hogy a Wisconsin állam capitoljának kupolája egyszerűen letört, melynek magyarázatát kis robbanásokban látták melynek okozója a felgyülemlett gáz, amelyet a több hetes képviselői vita okozhatott. Lehoztak egy képet is, melyen az épület kupolája éppen leomlik. Igen sok olvasó elhitte a hírt, és jól kétségbeesett, hogy aztán pár óra múlva saját szemével győződjön meg az ellenkezőjéről.

Még a tudósok világától sem áll távol a vicc, egy tudományokkal foglalkozó lapban 1998-ban megjelent egy cikk, miszerint Alabamában a Pi értékét, a  3.14159-t kerek háromra fogják megváltoztatni. A cikk felkerült a netre, majd emailekben terjedt tovább, világszerte. Alabama parlamentje százával kapta a tiltakozó hívásokat az ügyben. Az eredeti cikket egy fizikus írta, paródiaként, csak az elterjedése alakította a hoax-ot igaz hírré.

(Forrás:museumhoaxes.com)

Elgondolkodtam arról, hogyan tovább, ha a lányom eléri az iskolás kort. Az elmúlt hat évben rádöbbentem arra, hogy a magyar iskolarendszer poroszos, hibakereső jellege miatt a mai harmincasok-negyvenesek számára azért hatalmas dolog kijutni és megismerni az amerikai kultúrát, mert annyira elfogadó ahhoz képest, ami itt van. Az eredmények pedig egyáltalán nem meggyőzőek a magyar oldal javára, egy felnőtt amerikai és egy magyar közt nem érzek semmilyen tudásbeli, intelligenciabeli különbséget, más a tudásuk, másban remekek, de míg az egyik rendszerből kikerült ember egészséges önbizalommal érkezik, a másik örökösen kételkedik önmagában töpreng és keresi a hibákat.

A gyerekemnek megadatott a lehetőség, hogyha akar, visszatérjen a hazájába egyszer, és ott folytassa. Igenám, de nem mindegy, hol fog tanulni, mert az az egész gondolkodását és világlátását meghatározza a későbbiekben. És akkor itt a kérdés, nem kellene megpróbálni már most az egyetlen amerikai iskolába beadni (American International School of Budapest, valójában Nagykovácsi), ami Magyarországon létezik? Vagy ez nagy hiba lenne, hiszen onnan nincs átjárás a magyar egyetemre később, sem a magyar iskolarendszerbe, míg fordítva ez nem gond? Lehetőséget kapna arra, hogy akár ebben a környezetben megtanuljon kiválóan angolul, arra az esetre, ha mégsem tudnánk visszamenni, hogy ne legyen ő a furcsa amerikai, ha majd visszatér, aki a saját nyelvét alig vagy akcentussal beszéli...Kérdések sora, amin töprengek, hiszen maholnap az óvoda utolsó évébe lép, az iskolaelőkészítő évbe.

A kérdést sajnos igen gyorsan le kellett zárnom, mert megláttam a tandíjakat, amelyek szerintem még egy amerikai pénztárcájának is nagyon húzósak, számunka pedig elérhetetlenek.

Alap regisztrációs díj 3450 dollár... ehhez jönnek az éves díjak...nagycsoportos ovi 17200 dollár, elsőtól ötödik osztályig 17200 dollár évente, hatodiktól nyolcadikig 18800, 9-10 osztályban 20000 dollár évente, míg 11-12 osztályban 20500 évente a tandíj...Összesen:221800 dollár, mai árfolyamon 49 037 262.27 HUF...egy élet alatt nem keres ennyit egy átlagember...

Az iskola mégis működik, mely számomra döbbenetes, ugyanakkor tudom, hogy a követségi dolgozók gyermekeinek az oktatás ingyenes. Az iskolát 1973-ban alapította az amerikai állam, így a legpatinásabb nemzetközi iskola Magyarországon. Az iskolában 57 nemzetiség képviselteti magát, ebből a leggyakoribbak:

Csodálatosan kicsik az osztálylétszámok, mindössze 14 diák van egy csoportban. a tanárok 54%-a amerikai állampolgár, 15% kanadai, 9% brit, a többi százalékban mindenféle tanár megtalálható.

Hatodik osztályig nincsen felvételi vizsga, magyar kultúrát tanítanak a nagycsoportos óvodától a harmadik osztályig, (szerintem még ez is rendes tőlük), nyelvet nem, a tanítás nyelve az angol.

Az ebédért még külön kell fizetni, jelenleg 820 forintos áron megy naponta, és a magyar junior ellátás elemei mellett az amerikai ételek is szerepelnek a menüben. Az iskola saját iskolabusszal rendelkezik.

Nagy jelentősége van a sportéletnek, és a nyári sporttáboroknak mint minden amerikai oktatási intézményben.Rengeteg választható after-school program van, egészen fél ötig leköti az iskola a gyerekek idejét, hasznos elfoglaltságokkal(a miáltalunk megszokott napközi nem létezik.)

 Az iskola biztosítja a lehetőséget a nemzetközi érettségire, amely nemcsak a magyar de az európai egyetemekre is elvileg elfogadott. (Azért írom az elvileg szót, mert nekem hiába nemzetközi a kinti végzettségem, itthon nem fogadják el.)

Másik, hasonló intézmény a Greater Grace iskola, ez vallási alapon működő amerikai rendszerű iskola, amelyben nagy hangsúlyt fektetnek a vallásos életre nevelésre.Az iskola Amerikában kifejlesztett pedagógiai módszereket alkalmaz, kombinálva a vallásos nevelés formáival. Az iskolába matematika és angol felvételi van, és egyenruha is kötelező. Míg a nemzetközi amerikai iskola kénytelen beiskolázni a diplomata családok gyermekeit háttértől és tudástól függetlenül, ez a magániskola szelektálhat.

A Greater Grace-be is szó szerint nagy kegy járni (ezt a szópoént nem tudtam kihagyni), ahogy a tandíjakat elnéztem, melyek magyar forintban lettek megadva, a következő módon:

Itt felajánlják a két részleben való fizetés lehetőségét. Amennyiben multimilliárdos lennék itt a gyerek teljes iskoláztatásának költsége 45 005 000 HUF lenne. Itt nincs lehetőség a nemzetközi érettségire, kötelező a latin nyelv tanulása, és biztosítja az iskola a total immersion programon keresztül az angolul nem beszélők gyors beilleszkedését (megszoksz vagy megszöksz).

Magyarországon egyébként két brit iskola létezik (hasonló árkategóriában,) egy német, egy japán, francia iskola, egy zsidó iskola, egy angol nyelvű keresztény iskola és egy osztrák-magyar iskola. Teljes listát címekkel itt lehet találni.

Fél éve, hogy megtaláltam Karácsony Zoltán cikkét arról, hogy mennyire esélytelen a külföldről hazaérkezők munkaerőpiaci helyzete, akkor még csak egy rossz ómennek látszott, már azonban én is beállhatok a sorba, keserű szájízzel.

Mielőtt hazatértem, már jó előre, egy háromnegyed évvel nézegettem cégeket, tájékozódtam, nyitottam egy kis füzetet, online önkéntes munkákat vállaltam egy jövőbeli együttműködés reményében, tanfolyamot végeztem. Rengeteg adatot összegyűjtöttem, megkereséseket elindítottam, mert én egy ilyen típus vagyok. Ha valamit csinálok, azt nagyon alaposan csinálom.

Hazaérve beleütköztem a magyar valóságba. Adta magát a lehetőség, tanítás.

Angol magántanításból kisgyerek mellett nem lehet megélni, mert az emberek jelentős része este ér rá. Nyelviskolákba az USA-ban szerzett végzettségem nem fogadják el. Csak a magyar egyetemről származó angoltanárit. Magyar mint idegen nyelv diploma tíz éve még nem volt, a legtöbb helyen már ezt kérik, függetlenül attól, hogy milyen szakmai tapasztalatom van. Mindenhova számla kell, és "pörgős, még egyetemre járó, vagy most végzett" tanárokat várnak. Persze, sutba a tíz év tapasztalattal. Nem kell az senkinek.

Ha valamiről lehetett is szó, az kizárólag számlára, és akkor a munka jellegénél fogva kb húszezerrel lett volna több, mint amit befizetnék járulékokban. Azaz egész hónapban húzezer forintért melóztam volna, ha éppen akad munka. Kijártam, elintéztem, utánakérdeztem, megoldottam, hogy a kiváló egyszerűsített foglalkoztatás keretein belül naponta kelljen munkaszerződést kötni, emellett a TB-mről én gondoskodom, és a nyugdíjidő mondanom sem kell, nem ketyeg. Nyilvánvalóan ilyen jellegű feltételek mellett tovább kerestem, a normális, bejelentett, lehetőség szerint óvodás gyerek mellett és segítség hiányában is megoldható munka irányában.

Tudtam, mi érdekel, miben vagyok jó, amolyan amerikai szemlélettel kezdtem neki... hamar be kellett látnom, hogy egyáltalán nem megy.

Először is, harminc feletti vagyok. Másodszor nő. Harmadszor kisgyerekes anyuka. Nagymama nélkül. Az óvoda nyitvatartási ideje miatt való aggodalmam csak az első interjún került elő, azóta tudom, hogy ez majd pluz költségként kb 50 rongyba fog kerülni, hogy a gyerek ovis, én meg dolgozni akarok.... Hogy az óvoda nagyon nem szereti a szülőket, akik öt után érkeznek a csemetéikért, és fél hatkor ugye már be is zár. A munkaidő pedig a legtöbb helyen 9-5-ig tart. Hacsak nem esik ki a kezemből a toll ötkor, és nem dolgozom az óvoda mellett háromszáz méterre, oda sem érek a gyerekért. És akkor nem beszéltem az egyre divatosabb 9-6-ig munkarendről, amiből az ember mondjuk egyórás utazást számolva meghalni ér haza, de hogy este hétkor még rángassa a gyereket vásárolni, aztán fürdetés, fektetés, meghalás, másnap újra ugyanez...tehát, fel kéne valakit fogadni, kaptam is tippeket, általános árakat, kb havi 40-50 rongy lenne, ha csak elhozná valaki az oviból a gyereket és mondjuk én fél órán belül meg is érkeznék. Tehát akkor a 150-170 nettóból mégis mi marad? Érdemes-e akkor kilenc órába elmenni gályázni valahova? Alig vagyok beljebb, mint az egyszerűsített foglalkoztatásból származó jövedelemmel, és most hozom-viszem, orvoshoz is én tudok csak vele menni (rendelések a leghülyébb délelőtti időpontokban), van erőm kicsit játszani a saját gyerekemmel és odafigyelni arra, amit mesél az óvodából hazafele.

Elgondolkodtam, adta magát a dolog, a karrierváltáson. Én kis naív, gondoltam, még gyakornoknak is elmegyek valahova egy fél évre, és bedolgozom magam...ekkor szembesültem a következő kitételekkel az állásajánlatokban: szakirányú felsőfokú végzettség éppen folyamatban, csak NAPPALI tagozatos diákokat keresünk...Hát így.

Nyelvtudás...az angol alap, már a wc-s néninek is.Emellett folyékonyan beszéljek szlovákul, finnül, dánul, esetleg spanyolul.Nem beszélek.Fordítónak megint nem mehetek el...pedig az USA-ban fordítottam is. Itt szakfordítói jogosítvány kell, számlaképességgel egyetemben, és nagyon jó kapcsolatokkal...

Jó, akkor majd valami általánosabb asszisztensi melót fogok keresni, gondoltam én. Azzal az a baj, hogy meglátják az önéletrajzomat, és hártahőkölnek, miért akarok én itt dolgozni, ilyen  szuper múlttal?Ugyanezt megkaptam a saját szakmámban is, amikor próbálkoztam. Most mit válaszoljak?Hogy szeretnék dolgozni, és pont?Hogy kell a munka?Hogy meg kell élni valamiből?

Semmi baj. Változtattam az önéletrajzomon.Levettem belőle az "ijesztőnek" tűnő dolgokat. Van vagy öt féle már, magyarul is angolul is. Ez sem jött be.

Facebookon írtam levelet minden régi ismerősömnek, hogy füleljenek, gondoljanak rám. A 20 megkeresettből mondjuk öt válaszolt, hogy persze, majd figyelnek. Szerintem másnapra el is felejtették a dolgot. Ennyit a networkingről.

Menjünk börzére,gondolta az egyszeri külföldről hazatérő, kicsit már elkettyenve, de mondogatva magának az amerikai szlogent, "you can do it". Börzén nagymama voltam. De nemcsak az érdeklődők között. Megdöbbenéssel láttam, hogy a munkaközvetítő standokon, olyan cégeknél, ahova én "gyakornoknak" akartam bekerülni, nálam 15 évvel fiatalabb fruskák állnak. És persze egyből megint a papír számít. Nem jogi, nem közgáz, akkor kukába vele.

A munkák jelentős részét munkaközvetítő cégek hirdetik meg, partnereik számára. Bele lehet sétálni a csapdába, hogy hangzatos nevű junior pozícióról van szó, és még véletlen interjúra is behívnak, egyelőre a munkaközvetítőhöz. Interjú szuperül megy, akkor továbbítják az anyagot a cégnek. Vár az ember, boldog lebegésben.Vár. egy hetet. Két hetet. Négy hetet. Ötöt. ...már fel is adta el is felejtette, mikor végre hívják. Második kör. Lesz még egy. Nyilvánvalóan. Hiszen ez egy jó meló. Odaérek. Nálam 15 évvel fiatalabb kis Hr-es lányka jön. Nem tudom ki érzi magát kellemetlenebbül. Elbeszélgetünk. Hát izé...angolul ő most inkább nem is interjúztatna, mert hát ugye...mosolygok. Gyógypedagógus módjára. Akkor a munkáról. Hát ugye ilyen meg olyan néven lett meghirdetve, de tudjam, hogy igazából adatokat kell bevinni...SAP rendszerbe...sokan nem bírják a monotonitást, és hát van fluktuáció. Szóval öt hét után megtudom, hogy adatrögzítőket keresnek, akik azért jól tudnak idegen nyelven.  Ez az ipar szívja be a szerencsétlen jobb reményű nyelvszakos bölcsészeket. Leendő munkatársak átlagéletkora 27 év. Főnök csak kicsit fiatalabb nálam. Végső csapás: melóhely egy órára bkv-vel, munkaidő 9-6-ig, néha hétvégén is be kene ugrani...Megyek hazafele. Lesz még egy kör. Peregnek a könnyeim az arcomon. Sehogy sem tudnám a 9-6-ig munkaidőt plusz egy óra utazást és az anyukaságot összehozni. De ha csak magamra gondolnék, adatrögzítés? Kilenc órában? Lemondom a harmadik interjút. Erőt vesz bennem valami emberfeletti remény, hogy nem lehet, hogy így végezzem, adatbevivő robotként, valami jónak kell történnie.

Azóta látom, hogy más lehetőség szinte nincs is. És még ide is nagyon versenyképesnek kell lenni a leendő munkatársakkal, akik tíz évvel fiatalabbak nálam. Van közelebb is ilyen adatrögzítő meló, csak oda nem tartottak érdemesnek, hogy behívjanak...

Eközben napi szinten megy ki öt-tíz önéletrajz...több óra keresés..egyre kisebb remény, a különböző site-okon már felismerem a picit másképp fogalmazott melókat, hogy ugyanazok pörögnek. Ebbe bele lehet hülyülni. Úgy alakult, hogy az USa előtt sem volt piacképes a diplomám. Sokszor kerestem munkát, és többször sikerült olyan helyen landolni, ahol két nap után ásítoztam az unalomtól, és bizony fiatalon gyorsan váltottam. A maximum idő, amit állás nélkül töltöttem, diákmunkában egy nyár volt, abszolút pályakezdőként. Mindig azt gondoltam, a munkakeresés csak akarat kérdése. Nekem az megvan. Vasból. Rádöbbentem, hogy nem az. Most ebben a helyzetben és ezekkel a feltételekkel nem az akaratomon múlik.

Egyetlen emberrel talákoztam a tömegben, aki nem papírszerűen gondolkodott. Egy munkaközvetítő munkatársa, és valahol az embert nézte, meg a tapasztalatokat. Nemsokára jelentkezett egy olyan munkakörrel, amiről nem is gondoltam volna, hogy létezik, és nagyon, nagyon testreszabott lett volna. A remény megint elkapott. Kicsit elképzeltem az életem, milyen is lenne, ha ezt a munkát csinálhatnám. Hirtelen nem tűnt annyira depressziósnak az élet itt, hiszen lenne egy értelmes melóm, olyan, ami a hat év USA után jó folytatás lenne, normális fizuval, és még közel is. A melót levették a listáról másnap.

Azóta folytatom a szélmalomharcot. Akkurátusan minden nap, több órát szentelek az új hirdetéseknek, melóra szabott motivációs levélnek, küldöm, adminisztrálom. Várok. Azt már csak a Jóisten tudja, mire.

A szépséges fotókat most is Oláh Márk bocsátotta rendelkezésemre, mint karácsonykor. Érdekes módon számomra a metró képe volt a legszívfacsaróbb, talán mert annyi kinti hétköznapom szerves része volt. Idén is a kis hód figyelmeztetett arra, hogy vigyázzanak a nézelődők a fákra.

Egyébként egy híradóbejátszásból arról is tájékozódtam, hogy a cseresznyefák átlagéletkora hatvan év, és DC-ben valamiért már a 100. évüket koptatják, és még mindig lenyűgöző látványt nyújtanak. Most a városi természetvédők az öreg fákról mintahajtásokat vesznek és üvegházban próbálnak felcseperíteni néhány fát, hogy néhány új fával frissítsék az állományt.

A többit mondják el helyettem a képek:

Kezdem belátni, hogy jelenleg egy nagy kísérlet része vagyok, könyv még nem jelent meg ebben a témában, szignifikáns adatok még nincsenek, úttörő a téma, a visszaszokás ebbe az országba. Erősen elgondolkodtam egy könyv írásán a témában (gondolatban vagy három könyvet megírtam már, csak kéne egy szponzor, de nem hinném, hogy állami finanszírozásban megírhatnám a "Hogyan költözzünk el innen" című bestsellert), ehhez azonban kellene még pár szenvedő alany, aki hasonló cipőben jár. Hogy mégis adatokkal tudjak dobálózni, ne csak személyes tapasztalattal.

Két hete voltam vasárnap egészséges, amikor hétfőn már nagyon-nagyon gyenge voltam, kedden pedig elképesztő mértékben beleestem valamibe, ami a Nyolcadik Utas a Halálhoz hasonlít leginkább. Kedd-szerda 39 fokos lázzal vergődés, fulladásos köhögés, ma "csak" délután jött a láz, viszont valami elképesztő gégegyulladás kerekedett ki belőle,(köhögés elállt, helyette jött a letapadás kommunikáció Darth Vader hangon) mikor már influenzának tituláltam a dolgot a magas láz miatt, és mindenkit elküldtem a sunyiba, aki arról érdeklődött, hogy megyek-e orvoshoz.Nem tudom az emberek minek mennek, (max a táppénzhez kell, de ugye nekem az nincs), hiszen az influenzára úgysincs gyógyszer, max a szövődményekre (mint ez a ritka randa gégegyulladás... egy újabb antibiotikum).

Akkor nézzük végig: októberben betegség nélkül tűrtem az első hónapot. November elejétől viszont gyakorlatilag beleestem a gégegyulladásos kórba, két-három hét felépülés után egy hét szünet, majd megint.Szünet. Beteg. Szünet. Beteg. Először még elmentem a gégészetre, felirták az antibiotikumot. Másodszor  nem, gyógyulási idő egy héttel hosszabbodott meg, harmadszor igen, de ugyanúgy elkaptam a témát rá egy hétre.Nem vagyok sokat emberek közt, igazán sokat sem utazom.

Emellett még az az "öröm" is ér, hogy a téli allergiám, amire azt hittem USA-specifikus, még mindig szépen vírít a szemem körül, a kezeimen( évek óta nem volt a kezemen ekcéma ilyen szinten) és a szteroidos cuccokat, amikre régen reagált körberöhögi...

 A férjem, aki odakint májusban tüsszögött egy kicsit már elkezdte a dolgot. Ő, aki tíz évben kétszer beteg, )szerintem Churchill titkos leszármazottja lehet, csak ú sem tud róla) ezt az arányt azóta hozta, mióta hazajöttünk( őt is leverte a kórság most).

Egyedül a gyerek immunrendszere nem károsodott( leszámítva az október végi horribilis szalmonella-fertőzést), ő nem beteg, és a télen is egyszer volt náthás.

Jó lenne tudni, mennyi idő lehet az akklimatizáció. Biztos így adják meg az adatokat a nem létező szakirodalomban fél évtől két évig terjedő időszak. Ezzel nem lennék kisegítve. De jó lenne a szakirodalom. Hogy tudja az ember, mire számíthat. Szakirodalom helyett:

1.Leginkább ne jöjjünk vissza, csak ha minden követ megmozgattunk, és lehetetlen a maradás.

2.Mindenesetre ne télen érkezzünk vissza, ha vissza kell térnünk. Inkább nyáron vagy tavasszal, akkor kevesebb az esély az ÖSSZES létező kór összeszedésére.

3.Számítsunk rá, hogy alapbetegségeink, amikre hajlamosak vagyunk amúgy is (nálam ez a gégegyulladás és az arcüregtéma, meg az allergia), HATVÁNYOZOTTAN visszaköszönnek.

4. A munkába állás úgyis esélytelen, de ha mégis konkrét ajánlatokkal bombáznak, gondoljunk arra, hogy állandóan betegen kell majd dolgoznunk, vagy egy hónapban minimum két hetet táppénzen töltünk majd (ergo a próbaidő alatt kirúgnak.)

5. A magyar gyógyszerek közül csak az hat, amit odakint is használtunk. A többi nem igazán. Ez komoly.

Köszönöm a figyelmet, a klaviatúra kicsit vitriolos, de nézzétek el a szegény szerzőnek, aki kínjában még nevetni sem tud, mert csak (halál) hörgésszerű  hangokat tudna kipréselni magából.Viccet félretéve kalkuláljunk fizikai egészségünk megroggyanásával!

(Mindeközben Washington DC-ben Cherry Blossom van, az ég kék és az idő gyönyörű, és a haverom azt írta emailben, hogy de jó lenne együtt kávézni meló után a Caribouban, ahol már előre készíti a Tejeskávé színű bácsi az italomat, ha a sor végén is állok, és ha nincs nálam pénz, akkor a cég ajándéka ...nem baj.)

Közel fél év küzdelem után a hétvégén már látszott a fénysugár az alagút végén, megszámolható és átlátható a vidéken maradt dobozaink tartalma.(Lementünk, hogy a téli holmikat levigyük, és a tavasziakat felhozzuk, igen, ilyen szuper kicsi az albérlet.)

Egyben előkészítettem és lefotóztam azokat a játékokat, amiket azért hoztam haza, mert láttam bennük potenciált, vagy mert itthon nem létezik, vagy mert jó minőségű, de kinőttük, mégis sajnáltam otthagyni. Ezeket most eladnám.Nagy részük lent van, így kérem, aki érdeklődik, adjon nekem egy-két hétvégényi időt, mert fel kell hozni Pestre.

A teljes lista fent van az apródon, én most mégis közzétenném itt is. Az árakkal kapcsolatban több portálon tájékozódtam, szerintem semmivel sem több vagy kevesebb, mint más oldalakon a magyar használt termékek.

Akkor nézzük:

Mr és Mrs Potatohead, az egyik legnépszerűbb kisgyerekjáték az USA-ban. Két potatoheadünk van és sok kiegészítő. A játék lényege, hogy a krumplifejeket a gyerek szabadok alakíthatja a hozzátartozó kellékekkel(lábak, kezek, szemek, sapkák, fülek stb).

Táncolós zeneszőnyeg:  a szőnyeghez tartozó irányítódobozzal lehet kétféle zenére ugrálni négy ponton. a szőnyeg világít és zenél, a gyereknek pedig figyelnie kell, hogy hova ugorjon. Dobozával együtt eladó.

Barbie terepjáró: eredeti Barbiekhoz való terepjáró, két baba fér bele, nyitott tetejű. Ez egy nagyobb kocsi, mi helyhiány miatt nem tudjuk tartani.

Barbie üzlet: ez egy műanyag pult, kis kinyitható részekkel, és polcrészekkel. Kiegésztők nem tartoznak hozzá. A boltíves része kihajtható.Vintage.

Mini babaház: összecsukható mini babaház, beépített toalette asztallal, szekrénnyel, polcokkal, ideális utazáshoz. Polly Pocket vagy egyéb apró figura elfér benne.

Fa kirakók, Care bears dominó, fűzögetős játék:a kirakók kb két-hároméveseknek valók, a fűzögetős játék inkább 3-4 éves szöszmötölős lánykáknak, a Care Bears dominóra ugyan öt éves kor van ráírva, és azt mondom 2-3 éveseknek jó, az én gyerekem már tavaly is seperc alatt végzett vele. Kör alakú fából készült kirakó 3 éveseknek.

Ficher Price Little People farmtraktor és utánfutók, figurák nélkül.Négy figurát lehet feltenni a traktorra és az utánfutókra. ha figurák is kellenek, meg tudjuk oldani.

Megablocks mozdony két kocsival, lehet ráépíteni megablocks legóval.

Kezdő puzzlekészlet: ezt nagyon szerettem, egész kicsinek való, aki kezd ismerkedni a puzzle világával. Három állatfigura, különböző nehézségű, egyre több darabból álló,(három, hat és kilenc). A kacsa lábánál kicsit meg van gyűrve, egyébként nayon jó állapotban van, dobozzal együtt.

Goldilock Bears kartonpuzzle, 12 darabos. Nagyon szeretem, mert kis helyen elfér, három éveseknek, kezdőknek ajánlott medvés puzzle.

Két könyv, ebből egyik magyar a Tapintós-Lapozós babakönyv, nagyon jó állapotban, a másik Number Farm, számtanító, állatokat , farmot megismertető kis amerikai könyvecske.

Esernyőbabakocsi: sokat használtuk, ez látszik is rajta, de még teljesen jól elhasználható, 20 kilóig bírja a gyűrődést. Tavasszal a legtutibb, főleg ebben a városban, ahol semmilyen tekintettel nincsenek a babakocsisokra. Nagyon könnyű, kis helyen elfér.

Ruhák:mindegyik amerikai márkájú, jó minőségű. Sajnos itthon semmit sem mond a Children's Place vagy a Genuine Kids, vagy az Oshkosh, pedig ezek a márkák tényleg nagyon jó minőséget és tartós cuccokat rejtenek. Ha valakit érdekel, jelezze.

Párnákat előkészíteni, mert szűk három hét.........., és április hetedikén jön a Nemzetközi Párnacsata Nap!

(Forrás: Párnacsata San Joséban: http://www.pillowfightsj.blogspot.com/)

Az ötlet természetesen New Yorkból származik, az Urban Playground Movement nevű mozgalomtól. A világon több helyen olyan csoportok, mint az UPM hasonlóan vicces, ingyenes, minden korosztály számára élvezhető programokat szerveznek. Így került sor a londoni Mobile Clubbing-ra egy pályaudvaron (a mobile clubbing egyfajta diszkó, ahol mindenki külső szemlélő számára némaságban táncolgat, valójában meg a fülén van az MP3, és a saját zenéjére kavar), a hatalmas párnacsatára az Eiffel Toronynál, vagy egy metrópartira Torontóban.

Az Urban Playground Movement célja egyfajta közösségteremtés, a nagyvárosok elidegenedett társadalmainak közelebb hozása. Az események mindig valamilyen köztéren zajlanak, hogy ezzel is kimozdítsák és közelebb hozzák az embereket, mintegy nagy "városi nappaliban". Az eredmény, amit remélnek, valamiféle globális közösség kialakulása lesz, akik folyamatosan szervezik és részt vesznek efféle mulatságokban.

Idén Washington DC-ben a National Mall-on, (hol máshol?) és a Dupont Circle-n lesz, fél kettőkor, tollas párnákat (down pillows)kerüljék a résztvevők, nagyon nehéz utánuk takarítani. Az előző év beszámolóját sok-sok képpel itt lehet megnézni.

A budapestiek és a kecskemétiek is részt vehetnek az eseményekben, délután négykor,  Kecskeméten a Főtéren a nulla kilométerkő mellett, Pesten a Március 15-e téren.

A szabályok az alábbiak Pesten:

1. Puha párnát hozz!
2. Csak párnás embert üss!
3. A szemüveged vedd le, a fotósokra vigyázz!
4. A párnacsata addig tart, ameddig tart.

(Forrás: budapest.up, pillowfightday.com)

Hmmm, el tudnék most agresszorkodni pár párnával, ha az előző posztban említett szereplők is megjelennének a párnacsatán.:D

Dolgok egészen egyszerűen szürreálisnak tűnnek itt.

Tegnap délután a gyerekért mentem, és elkísért egy barátom is, akinek nagyon kellett pisilnie.

Előfordul ez mindenkivel, ráadásul utána még neki egy jó órát kellett volna utaznia haza. A múltkorában megkérdeztem, hasonló ok miatt, hogy elszaladhatok-e a személyzeti WC-re, már akkor is húzták a szájukat, azzal az arccal, hogy ilyen máskor ne forduljon elő, de közölték, hogy jobbra a második ajtó. A barátomnak tényleg mennie kellett, mondtam hát, hogy akkor szaladjon be...most mit mondjak, pisiljen be?

Már a helyszínen patália lett belőle, hogy hogy képzeli ő, hogy használja a WC-t, utána látták, hogy együtt megyünk el..Ma reggel az óvónő teljes komolysággal a sárga földig leba*ott, hogy hogy képzelem én ezt, ráadásul vadidegen (jó vicc, neki a rokonom is idegen, meg én is), bemószeroltak nála a dadusok, hogy hozzám tartozott a férfi, akinek WC-re kellett menni. Megfenyegetett, hogy legközelebb szól a vezetőnek, és alapvető udvariasság, hogy előtte kikérjük a véleményét, hogy mehetünk-e...mondtam neki, hogy egy vészhelyzetben lehet, hogy számít pár perc is, egyébként sem értettem a problémát.

 Nyilván az ember idegen helyen csak akkor megy el, ha nagyon muszáj, nem arról van szó, hogy az óvoda minden szülője napközben az ő WC-jüket használja, nem egy hajéktalan ment be hanem egy jól öltözött férfi, egyáltalán miről beszélünk....???Felsejlett előttem az amerikai óvoda személyzete, és a WC, ahova természetesen a gyerekhez tartozó felnőttek, ha kellett bemehettek...

Nagy levegőt vettem,és felhívtam a figyelmét, hogy a gyerekem kezén van egy seb, a tapasz ma elég labilis, amit reggel rátettem, ha lejön, legyen szíves rátenni egy másikat. Igen, és hoztam? Értetlenül néztem rá, elismételtem, hogy most tettem a kezére egyet, de valamiért nem ragadt meg, nem, nincs nálam másik, de gondolom, ahol kisgyerekek vannak, ott biztos akad....Hát máskor hozzak, ha ilyen gond van. Miért, az én gyerekem nem érdemel meg egy tapaszt, ha szüksége van rá?Megint megjelent emlékeimben az óvoda, ahol még meg is kérdezték a gyereket, hogy a sponygyabobos vagy a dorás tapaszt kéri, ha már szegény úgy esett el, hogy beütötte valamijét.

Ezer és ezer ilyen történet, minden héten, naponta, kétnaponta. És én egy konfliktuskerülő ember vagyok.....

Az is szürreális, hogy a Margitszigeten az ember szeretne inni két bambit, és amikor előveszi az ezrest, hogy fizessen, esetleg uram bocsá a nagyobb pénzt, közli a hölgy, hogy ugye tudjuk, hogy nem tud visszaadni? Tehát ha valakinél ötezer van, neki aznap választania kell, iszik-e a vendéglátó ipari egységnél ötezerért két kólát, vagy tovább megy szomjasan, mert nincs ötezer forintja erre...

Az is szürreális, hogy a BKV-ellenőrrel majdnem verekedni kell, hogy a jegytömböm adja vissza, mert akkor indulok lukasztani, amikor ő fölszáll, és alapjáraton feltételezi, hogy nem is lukasztottam volna. Szabályosan huzakodtam vele, hogy a tulajdonomban levő jegytömböt adja vissza, vegyen ki belőle egy jegyet azt csókolom. Rendőrrel fenyegetett, meg 16 ezer forinttal, én meg közöltem, hogy hajrá, hívjon rendőrt, leszállok, azt legyen boldog a jegytömbbel, amit el akar tőlem lopni. Még egyszer mondom, nagyon ritkán állok bele konfliktusokba, olyanba meg főleg nem, hogy fizikális erővel huzakodjak a tulajdonomban levő tárgyért, egy közért munkát végző emberrel, aki megélhetési bűnöző.

Szürreális még, hogy emberek ezrei adják el használt holmijaikat a különböző fórumokon, de ha ugyanezt én szeretném megtenni, akkor megkapom, hogy én Magyarországot szemétlerakóhelynek tartom? A többi szülő, aki a gyereke itthon vett játékát használtan árulja, ők is szemétlerakóhelynek tartják az országot? Szerintem mindenki azt szeretné eladni, amiben van érték, de neki nincs szüksége már ilyen vagy olyan ok miatt rá, hogy a holmi magyar vagy külföldi, az teljesen mindegy.

Lassan felveszem a helyi szokást, szúrós szemmel járkálok, előre szegett arccal, ha lökdösnek, visszalökdösök, ha beszólnak, visszaszólok, ha erővel el akarják venni, erővel visszaveszem. Csak megszokni nem tudom.Lassan fél éve.